avagy egy mesebeli figura meséje valami fájdalmasan valóságosról

Szomorkás történet az enyém. Úgy érzem, nem is csak az enyém, hanem mindannyiunké: a környéken, az országban nem egy ilyet láttam már. Most velem is megtörtént. A vágyak és remények szomorú elhalásáról, a vidéki idillről alkotott naiv képem haláláról beszélek.
Egy szép napon elhatároztam, hogy elegem van Budapest nyüzsgéséből és mindabból, ami a nagyvárosi élettel jár. Békét és nyugalmat kerestem, szóval felmondtam az állásomat és a megtakarított pénzemből leköltöztem egy kis, Balaton melletti faluba. Vettem házat és földet, hogy újrakezdhessem itt. Arra is gondoltam, hogy ha elkezdek állatokat tartani, legelteni, akkor a magam kis részét kiveszem abból, hogy valami egészségesebbet hozzak ki ebből a világból.
Egyetlen hatalmas mosoly voltam, amikor begurultam új otthonomba, a barátságos kis faluba. Az emberek vidáman köszöntöttek, még talán a polgármestert vagy valami más fontos figurát is láttam egy pillanatra. Intett nekem és én visszaintettem. Úgy éreztem, boldog leszek itt. A szokásos ellenérzéseimet lenyelve  még annak a két figurának is köszöntem az utcasarkon. Ők is visszaköszöntek. Lám, csak nem olyan rosszak ők sem. Itt csak „az etnikum"-ként emlegették őket évődő, viccelődő szomszédaim.
Először a kutyák tűntek fel. A szabadon mászkáló, tulajdonosuk által letagadott vadállatok, akik keresztül-kasul berohangászták a földeket. Aztán az, mennyire kevés itt a fiatal. Tudjátok, a rendes fiatal. Nem vagyok rasszista, igazán nem. De ez itt most más volt. Eltűnt ez-az. Aztán még több és még több.
Teltek, múltak az évek. Igazából csak hetekbe tellett, hogy rájöjjek, mennyire szétszakadt, darabolt, több sebből vérző ez a kis közösség. Mindenki tartott valakitől, mindenkinek megvolt a véleménye valaki másról – persze nem tartott sokáig, hogy elmondják, kire, mire céloznak. Volt, aki a vezetőket, volt, aki a kisebbséget, volt, aki a külföldi nyaralótulajdonosokat utálta – vagy éppen mindhármat egyszerre.
Nekem egy darabig teljesen érthetetlen volt mindez. Lett családom, gyerekem, próbáltam jól csinálni azt, amit a dolgomnak éreztem. Aztán úgy éreztem, nem tudom csinálni. A rohadt életbe, ha mindent elvisznek, hogyan termeljek meg bármit is? Hogyan éljek meg belőle?
Értelmetlen volt az egész. Minek emeljek ötszázezerért kerítést, hogy egyáltalán tudjak hosszasan termelgetni? Oly sokáig el tudom látni magam az árából! Nem éri meg. Nem éri meg egyáltalán. Feladtam. Megöregedtem. Néztem, ahogy mindenki, aki el tud menni, elmegy. Én már nem tudok. A fiam legalább kirepült. Én talán felrepülni fogok majd.